Elmélkedés a sprint intervall edzés hatásairól

Némely források szerint az ember onnan tudja lemérni mennyire van szellemi kapacitásának csúcsán, hogy milyen az időérzékelése. Annak ellenére, hogy e tulajdonságot több dolog is befolyásolhatja, koncentrált állapotban többé-kevésbé megállapítható, hogy pl. egy perc mikor jár le. Ha fáradt vagy, esetleg kezdesz becsavarodni, piás vagy, depressziós vagy ez imént említett feladat már koránt sem tűnik annyira egyszerűnek. Ezen az elven kitűnően ellenőrizheti magát az ember bizonyos, helyzetekben.

   Ilyenek pl. az intervall sprint edzések, ahol egy-egy terhelési fázist bizonyos ideig tartó szünet követ. A 15x60m vágta, 2:30 perces pihenőkkel. Az edzés célja, hogy a gyorsasági és speciális állóképességet úgy fejlessze, hogy a futó a futások során szubmaximális terheléssel (a maximális sebességhez igen közeli sebességtartományban, kb. 93%-on) fussa, lehetőleg úgy, hogy a futott idők között ne legyen nagy eltérés. Az ilyen terheléseknél az edző a pihenő időt úgy „állítja be”, hogy a szervezet ne tudja kipihenni magát teljesen, a pulzusszám folyamatosan emelkedik, azaz a futó egyre komolyabb terhelési körülményekkel próbálja ugyan azt a magas teljesítményt tartani. A sportoló persze amellet, hogy az elején (mivel már többször belefutott a szó szoros és átvitt értelmében is hasonló edzésekbe) némileg be van „tojva”, mindenképpen arra törekszik, hogy olyan energiafelhasználási stratégiákat alakítson ki, amivel úgy élhető túl az edzés, hogy a legjobb átlag időeredményt produkálja, de a végén mégiscsak a saját hasán tudjon az öltözőbe kúszni.

   Itt jön a képbe a fáradtság és az agyi funkciók összefüggése. Amellett, hogy természetesen tudom, hogy éppen milyen időt futottam, mert az edzőm bemondja, nem feltétlenül tudom, hogy hányadik futásnál tartok. Az első sorozatok alkalmával fel tudom magamban sorolni, hogy mennyit futottam. Memorizálom az időket. Sok alkalommal az edzés után vissza tudok idézni akár 15-20 időt is, egymás utáni sorrendben századmásodperces pontossággal. A futás közben azonban a komolyabb fáradás biztos jele, ha már nem tudom az előző futások idejeit. Sőt, előfordul, hogy addig tudtam, hogy éppen a tizenkettedik 60m-et futottam le, ami éppen mondjuk 7,07s volt, a tizenegyedik 6,98s, de kettővel később már bizonytalan vagyok, hol járok az edzésben. A rövidtávú memória megborul az adott élettani hatások miatt és a kognitív funkciók gyengülnek. Máshova kell a vér, az agy abból a szempontból már nem elsődleges szempont. Saját magunk ily módon való figyelése segít feltérképezni - igaz szubjektív módon – hogy aktuálisan milyen a felkészültség.

   Évekkel ezelőtt 12év edzéseredményeinek összehasonlításával arra a következtetésre jutottam, hogy nincs egyénre szabott pszichológiai mintázat, az ilyen jellegű futások kivitelezésére. Azt feltételeztem, hogy mindenki saját beállítódásának, versenytapasztalatának, aktuális állapotának, vércukorszintjének, mentális állapotának megfelelő módon alakítja az erőbeosztását. Ezt segítendő ezzel a kognitív visszacsatolással is ellenőrzi/ellenőrizheti saját magát. Nem találtam azonban jól behatárolható végrehajtási modellt adott emberre levetítve. Bár mindenki kicsit másképp oldja meg a feladatot, jelentős egység nincs a végrehajtási szokások között. Mondok egy példát. A 15x60m-nél megfigyelhető egy gyengébb 3-4 futás az elején, majd ez stabilizálódik egységessé válik, végül az utolsó 60m-ek jobbak lesznek. Vajon miért? Miért van másképp a 10x100, vagy a 15x, 20x100m-eknél? Érdekes kérdések.

   Ami biztos. Szinte soha nem melegítünk be rendesen. Szinte kivétel nélkül rosszabb az első két futás, mint az összes többi. Ugyanakkor egységesebb eredményeket mutatnak a koncentrált, fegyelmezettebb módon kivitelezett megterhelő szubmax futások.

Béres Sándor

2012. december 11.